Mesesarok - Zöldsün

Indítottunk egy meserovatot Mesesarok néven a magazinban, ahol szeretnénk bemutatni egy-egy mese illusztrátort, írót, elkészült könyvet, kiadót vagy éppen olyan mesét, amely még kiadóra vár. Utóbbiak közé tartozik a Zöldsünről írt mesekönyvem is, melyet Maros Krisztina illusztrált.  Nagy álmom, hogy egyszer ott állhassak a könyvesboltban és megleshessem, ahogy leemelik a polcról a Zöldsün könyvemet, belelapoznak és hazaviszik. Így aztán Zöldsün itt keresi a kedves kiadóját:)

A Menta Magazinban található meserészlet folytatását itt olvashatjátok:


Zöldsün (részlet)


A kopaszodó fák ágai között bekukucskált a fáradt  napsugár, kiszárította az esőtől nedves avart, amely úgy zörgött minden egyes apró lépés alatt, mint egy lekvárosbödön tetején a celofánpapír. Máskor mindig igyekezett nesztelenül, puhán járni, de ezúttal nem törődött a zajjal, fürgén kapkodta rövidke lábait, futott hazafelé, ahogy csak bírt. A szomszédban lakó nyúlfit szalasztották el érte, hogy elvigye a hírt, megszülettek a sünfiai.Akkora lendülettel érkezett, hogy kis híján felborította a lyukas kosárból, deszkákból, faágakból, száraz termésekből álló kuckójukat, amelyet Sünmama olyan   otthonossá varázsolt, s melynek bejáratánál pirinyó csengettyű zenélt, ha meglengette a szél.

-Cssssssssssss! Halkabban, még felébreszted Őket! – mondta Sünmama boldogan, s orrával a körülötte tekergő, cakkos szélű plédre bökött,  s kissé megemelte azt.  Szorosan hozzábújva ott szuszogtak kicsinyeik.

-Ők mind a mieink –suttogta meghatottan.

Sünpapa óvatosan és félszegen közelebb hajolt, hogy megcsodálja népes kis családját.-Egy, kettő, három, négy ....-számolgatta a rózsaszín testű, még fehértüskés sünbébiket, majd hirtelen hátrahőkölt- öööööö............és ott, ott a takaró sarkánál.....mi a szösz? Méregette összeráncolt homlokkal azt a pirinyó, zöldes valamit, majd felfutó szemöldökkel kérdőn nézett Sünmamára.

-Ő született ötödiknek Drágám, még egészen picike, idővel beéri majd a többieket.Sünpapa megigazította a takarót, hogy alaposabban szemügyre vegye a legkisebb fiát.

- De hiszen zöld a tüskéje???!!!! – felemelte az összegömbölyödött apróságot, a napfény felé fordította, s valóban, egészen úgy festett, mint egy burkába zárt gesztenye, zöld volt és tüskés.

- Ugyan a tüskéi zöldek, egyébként egészen Rád hasonlít a kis pofija! – mosolygott Sünmama elnézően – meglátod Kedvesem, Ő lesz a legkülönlegesebb mind közül.

Beszélgetésük megakadt, amikor nagy robajjal Sünnagyi vágódott be a kékre pingált deszkaajtón, hogy termetes lépteitől megcsörrentek a mintás bögrék a falon. Két karjával szorosan ölelt egy vaskos, időrágta, aranybetűkkel díszített könyvet, oly hatalmas volt, hogy alig látott ki mögüle. Rajta a felirat: „Pipacsréti Aprólábas Bláziusz családfa története”. Előzőleg segített a sünunokák születésénél, s amint kibújt az ötödik apróság is, homlokára csapva kinyögött egy hangos „Ó Te szoknyaszaggató csipkeborokvessző”-t, aztán mindent kiejtve a kezéből további magyarázkodás nélkül elrohant, faképnél hagyva Sünmamát és a kicsiket.

Felkucorodott a hintaszék puha díszpárnájára, néhányszor végighúzta ráncos kezét az óriási könyv fedelén, sóhajtott párat és óvatosan -mintha csak attól tartana, hogy elszöknek a benne lévő betűk- belelapozott. Sünmama és Sünpapa szótlanul figyelte. Sünnagyi hümmögött, lapozott, sóhajtozott, aztán megint hümmögött, lapozott és sóhajtozott. Végül határozott mozdulattal összecsapta a könyvet, feltolta az orrnyergére csúszott szemüvegét és végre megszólalt.

-Öreganyátok tudta, már akkor tudta, mikor meglátta ezt a kis zöldet, ni! – s ujjával a legkisebb sünbabára bökött, majd így folytatta – amint azt a családi történelmünk becses könyvében is lejegyezték őseink, nem először fordul elő ilyesmi a Pipacsrétieknél, hogy valaki zöld tüskékkel látja meg a napvilágot. A ránk maradt írások szerint, megboldogult dédnagyanyám testvére, Tódor bátyja is némi zöldes árnyalattal rendelkezett, ám nem Ő volt az első. A könyv nem részletezi, de megemlít bizonyos különleges képességeket, amelyek segítségével Tódor bácsikátok képes volt átváltozni, sünökre egyáltalán nem jellemző sünfeletti dolgokat művelni. Ezen képességek azonban csak az idő múlásával jelentkeznek majd, nem lehet tudni, mikor és hogyan. De az már biztos, hogy külön fejezetet kap az én zöldtüskés unokám ezen becses könyvben! – lelkendezett kifulladva, és büszkén vetette hátra magát az alatta nyikorgó hintaszékben. Sünmama párás szemmel nézett végig öt csemetéjükön. Sünpapa egy-egy puszit lehelt a homlokukra, majd gondosan betakargatta Őket. Kinézett az ablakon, hosszú, meleg őszt és enyhe telet kívánt, hogy épségben felnevelhesse fiait. Boldog volt.


Ide kattintva tudjátok továbbolvasni a mesét:



2.


Úgy lett, ahogy Sünpapa kívánta. Az ősz nem hozott igazi hideg napokat, bőven jutott még idő, hogy elegendő gyümölcsöt gyűjtsenek a spájznak nevezett, mezőn talált, kidobott fiókba, s a metsző, hideg téli szelek is elkerülték az erdőszéli otthonukat. Mire az első hó leesett, a sünfiak megerősödtek, s a tavasz közeledtét hirdető hóvirágok kibújásával lassan Ők is útra keltek, hogy megkezdjék kalandos életüket.A legszebb pofija Neki volt, Ő volt a legokosabb és legkedvesebb is mind közül, de szinte semmit sem nőtt születése óta, nem érte be testvéreit, ahogy azt Sünmama megjósolta. Míg a fivérei fehér tüskéi lassan átszíneződtek és igazi felnőttes színben ragyogtak, az Ő tüskéi mit sem változtak.  Olyan zöld maradt, mint ahogy világra jött, s ha összehúzta magát, bárkivel elhitette, hogy csupán egy fáról lepottyant gesztenyét lát. A környéken mindenki csak egyszerűen Zöldsünnek hívta.Apró mérete miatt sok játékból kimaradt ugyan, de mégsem unatkozott, s orrlógatás helyett eltanult mindent a szüleitől és a környéken élő állatoktól. Sünpapával sűrűn eljárt vadászkörútra, Sünmamától elleste a lekvárfőzés tudományát, a mókusoktól megtanult felkapaszkodni az alacsonyabb ágakra, az öreg rókától meghallgatott számtalan mesét és bölcsességet, nyúlanyótól sárgarépa rágcsálás közben sajátította el a számolást és az egerek is mindig szívesen látták, hiszen olyan pici volt, hogy könnyedén befért a lyukakon. Szerette a meséket, s legtöbbször az emberekről szóló történeteket akarta hallani. Imádta a természetet, gyönyörködött minden apróságban, csodálta hajnalban a harmatos virágokat, a napfény felé tartott falevelek sűrűn szövött erezetét, beszívta a nedves föld szagát, esténként pedig alig várta, hogy a sötét eget beragyogja a hold és a csillagsereg.  Kedves volt, nyitott és barátságos, egyre ügyesebb és okosabb. Sünmama büszke volt rá, gyakran hajtogatta, hogy Ő a legkülönlegesebb süni a földön, s egyszer majd meglátja a világ: különb bárkinél.

Egy este aggódva hajtotta párnájára fejét Sünmama, miután véletlenül fültanúja volt a süntestvérek beszélgetésének. A fivérek tervezgették, ki merre indul majd szerencsét próbálni, mit szeretne megnézni az erdőn túli világból. Tudta Ő, hamar eljön ez a nap, hiszen a süngyerekek igen korán útnak indulnak a szülői házból. Annyira nem is féltette a négy nagyobbat, hiszen megerősödtek, szépen megnőttek a pár hónap alatt. Hanem azt a nagyon aprót, a Zöldsünt bizony óvta volna a széltől is, s titkon remélte, talán maga mellett tudhatja örökre.De Zöldsün menni akart, akárcsak a bátyjai. Annyi érdekeset hallott az erdei barátaitól, olyan csodálatos lehet az erdőn túli világ! Tanulni szeretett volna, s megismerni az embereket. Otthon hallotta már vagy ezerszer, mire kell majd vigyáznia. Sünmamának megígérte, hogy óvatos lesz az út mellett, mindig gondosan fülel a zajokra. Bár még sosem látott és hallott autót, a leírások alapján biztos volt benne, hogy nem kel át a túloldalra, ha megneszeli a kerekek zaját. Ha felborult kukát talál, bármennyire is csalogatóak az illatok, nem mászik bele és nem eszi degeszre magát az ott található maradékokkal, hogy aztán tele bendővel mozdulni se bírjon, s  másnapra egy kukásautó belsejébe találja magát. Olyan sok volt az intelem, hogy egy egész kézikönyvre valót tudott volna írni belőlük.Aztán egy napon, mikor édeskés virágillatot hozott a kora tavaszi szellő, hosszas ölelgetések és véget nem érő cuppanós puszik közt készen állt Zöldsün is a nagy útra. Mivel a hátizsák túl nehéz lett volna neki, no meg amilyen pici volt Ő maga, úgy egy neki való táskába semmi sem fért volna el. Így Sünpapa megajándékozta egy helyes kis fataligával, amit saját kezűleg farigcsált. Sünmama pedig sálat kötött neki, hogy meg ne fázzon a hosszú úton.Sokáig néztek utána,  ahogy mókás kis utánfutójával távolodott, ám hamar elvesztették a szemük elől, mert ahogy kiért a zöldülő mezőre, tüskéi által remekül beleolvadt a környezetébe, s csak a megpakolt taligáról tudták, merre halad. 

3.

Nanda egy pocsolya szélénél könyökölt, teljesen belefeledkezve egy méretes vízipók szemlélésébe, ahogy az rutinosan közlekedett a vízfelszínen.  A kislány állandóan lemaradt a többiektől, akik egyfolytában nógatták, rászóltak, hogy ne álljon meg minden egyes virágot megcsodálni, ne hasaljon le a nedves földre az új nadrágjában közelről tanulmányozni a bogarakat, s főleg ne gyűjtse be őket az erre a célra magánál tartott befőttesüvegbe, melyre otthon ezt írta fel aranyszínű filctollal: „bográbegyűjtő átmeneti szállás”.  Ő pedig gyakran bosszankodott, hogy mit ér úgy az erdei séta, ha nem időzhet el egy mohával benőtt kidőlt rönkön, nem bámulhatja kedvére a szorgos hangyabolyt, nem ücsöröghet ráérősen egy odvas fa tövében, s nem figyelhet meg közelről egy lyukat, amely mások szerint csak egy lyuk, szerinte viszont bármikor előbukkanhat belőle egy teljes egércsalád, amiről semmiképpen sem szeretne lemaradni.

Már alulgombolós korában is az állatos csörgőket szerette, a természetről szóló könyveket lapozgatta, tátott szájjal bámulta a csicsergő madarakat meg a zümmögő soklábúakat. Később, mikor már nem csak a képekben gyönyörködött és már elboldogult a betűkkel is, a szülei által felolvasott esti meséket követően -persze csak azok jöhettek szóba, amelyekben állatok szerepeltek- villanyoltás után még bebújt a takaró alá, a szentjánosbogaras elemlámpájának fényénél olvasott néhány oldalt a lexikonokból. Jegyzeteket írt: mi mindent vágyik saját szemével látni.

A legjobban kirándulni vagy a kedvenc helyén, az öreg diófa tetején szeretett elidőzni, ahová Nagypapa eszkábált remek titkoslakot neki a lebontott szerszámos sufni deszkáiból.  Hónapokig dolgoztak rajta, míg olyan nem lett, ahogy azt ketten kitalálták. Festettek rá katicákat, pillangókat, különféle bogarakat, sünöket, mókusokat, s szép színesek lettek az ablakok is. Csuda bájos egy házikó lett, mégsem volt feltűnő, mert idővel benőtte a borostyán meg a vadszőlő, pont annyira, hogy remekül lehessen megfigyelőállásnak is használni. Széles létra vezetett fel a bejáratáig, de ha Nandának úgy volt kedve, felkúszhatott az erre a célra odacsomózott vastag hajókötélen, vagy a szobájából is megközelíthette volna az ablakáig elnyúló vastag ágakon lavírozva. Nagypapa még kéményt is varázsolt rá, igaz, csak a látvány kedvéért, mert fűtése az nem volt, viszont villany az igen,  így belül kapott egy olvasólámpát, meg egy karácsonyi égősort, amit a plafonon tekergettek végig a gerendák között, a hangulat miatt, ha éppen odakint nem volt csillagos az ég.

Nanda idehozta át a természetről szóló könyveket és újságokat, mert a szobájában már nem fértek el a polcon. Nagy vesszőládákban tárolta ezeket, ugyanúgy, ahogy a többi kincseit is: üvegeket, nagyítókat, távcsöveket, lepkehálót, miegymást. A vén diófára készült még madáretető, nem is egy. Lógtak le a házikó oldaláról is madárvendéglők, a szemközti magas fenyőfára meg mókusetető került.  Pompás hely volt ez, nem is álmodhatott volna szebbet. Remekül megfigyelhette az állatokat a kertjükben, de távcsővel messze elláthatott egészen a Pipacsrét végéig, ahol az erdő kezdődött.Mások túlzásnak tartották ezt a nagy és minden mást háttérbe szorító érdeklődést a természet iránt, míg Nanda a többieket nem értette: hova ez a nagy sietség, s miként lehet, hogy Ő akkor a legboldogabb, ha közelről figyelheti ezt a sok csodát, míg másoknak nem jut erre elegendő idejük.Reggelente szívesen pattant fel biciklijére, elkerekezett a közeli kisboltba a reggelihez való friss kiflikért, mert az úton mindig talált valami vagy valaki begyűjtenivalót. Ezeket a kerékpár elejére felszerelt kosárkába fuvarozott haza, a péksütemények mellett. A szakadó eső sem tántorította vissza. Gumicsizmát és esőkabátot kapott magára, s már száguldott is, hogy megmentse az útra tévedt gilisztákat meg csigákat.

Iskola után gyakran letáborozott néhány barátjával a Pipacsrét város felöli szélén –tovább, az erdő felé nem volt szabad egyedül menniük- s míg Ő a frissen kibújt virágokat szemlélte, vagy állatokat fürkészett, addig a többiek megették az uzsonnára csomagolt szendvicseket és süteményeket, majd javasolták, hogy álljanak tovább.

Igazi kis csodabogárnak tartották, mindig megmosolyogták, ahogy táskáját lóbálva, hóna alatt befőttes üveggel, lepkehálóval vagy könyvekkel dudorászva lépkedett. Mókás sapkái alól kikandikáltak kunkorodó fürtjei, szökdécselő lépéseinél össze-vissza rugóztak a feje körül. Biztosan híres biológus, vagy állatorvos lesz belőle, gondolták sokan, ám ha megkérdezték, hogy mi szeretne lenni, csak annyit válaszolt határozottan „világmegismerő”.

4.

Egy ekkora állatkának, mint Zöldsün, komoly expedíció volt egy-egy kidőlt fa megkerülése vagy megmászása, átkelés a gyorsan csörgedező hideg patakon. Apró lábakkal nem volt könnyű mutatvány megkapaszkodni a csúszós köveken vagy átrágni magát az erdő dús aljnövényzetén, ami Neki olyan volt, mint egy sűrű dzsungel. Ha elfáradt felült a taligára megpihenni, amit általában egy biztonságosnak vélt helyen hagyott, ágakkal takart el, míg felfedezi a környéket és kitapasztalja: merre tart majd.

Kanyargós szakaszra tévedt, ahol az út menti fák némelyikén kék köröket és piros háromszögeket fedezett fel. Ismert minden bogyót, erdei gyümölcsöt, termést, fát és bokrot, de ilyen díszeket még sosem látott egyetlen fatörzsön sem. Ámulva követte a piros jelet, ami erősen szamócára emlékeztette. Egyik  jelzéstől a másikig haladt, észre sem vette, milyen messzire eltávolodott a taligájától és hogy elrepült az idő.

Nanda az erdei levegő különös illatától bódultan szökdécselt a kavicsos úton, szokása szerint messzire lemaradva a szüleitől és a gyerekektől, akik még látótávolságon belül voltak ugyan, de ilyen messziről már igen kicsinek látszottak. Feltűnő, horgolt virágos sapkájában –egy azok közül, amelyet Nagyi böködött Neki, így nem volt ilyen senki másnak- egészen úgy festett, mint egy bohókás tündér.Szándékában állt tartani a tempót a többiekkel, állandó nógatásukra már-már be is érte őket, de mit tehetett Ő róla, hogy időnként megakadt a szeme egy virágon, bogárkán, mókuson, izgalmas lábnyomon, vagy zsebébe tett egy érdekes követ, termést, préselni szánt falevelet, és ismét lemaradt. Könnyű kiskabát, pöttyös harisnya, buggyos farmershort és katicás gumicsizma volt rajta, nagy igyekezetében mégis hamar kimelegedett és lihegve loholt a társaság után, akik a piros turistajelzéssel megjelölt úton haladtak a patak melletti tisztás felé.

-Ó, milyen gyönyörű laposhasú acsa!!?? – kiáltott fel, s nyomába eredt a tó felől érkező szivárványos szárnyú szitakötőnek, aki zirregve járta elbűvölő táncát, röppent egyik helyről a másikra. Az útról letérő fürtös kislány egy pillanatra sem tévesztette szem elől, futva, pörögve, ugrándozva követte a szépséges rovart. Az végül megpihent egy lila virág közepén. Nanda lecsendesítette lépteit, lehasalt, a nyakában himbálódzó műanyag borítású fényképezőgépet a hátára csapta és egyre közelebb kúszott a virághoz, míg az szinte az arcához nem ért. A szitakötő nem mozdult. A kislány visszatartotta a lélegzetét, csak bámulta a színes szárnyakon megcsillanó napfényt. Aztán a különleges laposhasú acsa hirtelen tovaröppent.

Nanda tekintete továbbsiklott, s ekkor hirtelen megakad a szeme egy különös valamin.-Ó!!!???? – nyögte ki csak így, s a meglepetéstől többet nem is tudott mondani. Ezt ismételte hosszan –Óóóóó!!!!????

A virág másik oldalán egy aprócska teremtmény állt félelemtől ledermedve, fekete gömböc orral és riadtan csillogó szemekkel. Ha nem lett volna zöld, meg ennyire pici, hogy két lábon nyújtózkodva is alig ért fel az ibolyán nem sokkal nagyobb virághoz, Nanda kifejezetten sünnek vélte volna. Kettejüket csak pár szirom választotta el egymástól, majdhogynem összeért az orruk.  Jó ideig meredtek egymásra kiváncsiságtól kidülledő szemekkel.

A kislány moccanni sem mert, még csak nem is pislogott, nehogy elijessze ezt a furcsa kis szerzetet. Néhány másodpercbe telt, míg Zöldsün barátocskánk felfogta a helyzetet, ijedtében és zavarában egy határozott nyolcast írt le az orrával a levegőbe, aztán elgyengülve dőlt el, mint egy liszteszsák.Nanda térdre ugrott, aggódva fölé hajolt, s hallgatta szuszogását.

- Hiszen Ő egy szokatlanul pici süni, sosemlátott zöld tüskékkel!? Akárcsak egy meséből pottyant volna ide?! Nahát?! – álmélkodott, két tenyerébe fogta Zöldsünt, aki rebegtetni kezdte a szempilláit és lassan magához tért. Ahogy teljesen kitisztult a kép megpillantotta a rávigyorgó, furcsasapkás, visítozó valakit, riadót fújt:  menten gesztenyévé gömbölyödött és legurult a fűbe. A barátkozni vágyó kislány ismét lehasalt, bátorítóan szólongatni kezdte Zöldsünt.

- Hahó, kicsi sün! Nem kell félned, nem esik bántódásod! Engem Nandának hívnak, igazi világmegismerő vagyok ám!  –próbálkozott csilingelő hangon.

Eközben odabent, a zöld tüskeréteg alatt a kis sün úgy vélte, tán álmodik, vagy a nagy ijedtségtől egészen elment az esze! Hiszen érti, amit odakint az a színes, sokfogú, visítós mond neki!?

- Megbuggyantam, kipurcantam, álmodom, meglágyult az agyam, rövidzárlat van a fejemben, te szent csipkebokorvessző???!!!! – jajgatott magában, résnyire nyitotta a megtévesztésig gesztenyeburokra hasonlító tüskeborítását, s tovább fülelt. Minden egyes szót értett. Nem lehet más –okoskodott, bár ilyenről sosem hallott- minthogy ez a nagyszemű valaki tud sünül.

Nanda abbahagyta a csicsergést, figyelte, ahogy a burok bizonytalanul kinyílik, előbukkan a fekete orrocska és lelapított tüskékkel, bátortalanul rápislog a mesefigurára emlékeztető sün.

- Szia! – motyogta félszegen Zöldsün, s ekkor mindketten felsikoltottak.

- Hiszen Te beszéled az emberek nyelvét!? – tapsikolt Nanda – Ez hihetetlen! Igazi világfelfedező vagyok!?

- Magasságos szentjánoskenyérfa! Azt hittem, Te beszélsz sünül!? Idegenül csengenek a szavak a számból, biztosan nem álmodom? –Nanda megcsípte a süni orra végét, aki felszisszent, s meggyőződhetett arról, bizony ébren van.

- Mindenki csak Zöldsünnek szólít, a tüskéim miatt –mutatkozott be, s orrával hátrabökött az időközben kiegyenesített szokatlan színű tüskéire.

- Mióta beszélnek a sünök a mi nyelvünkön? Vagy talán Te valami idegen bolygóról jöttél? Ó, nagyszerű, egyszeriben világűrfelfedező is vagyok! –ujjongott a kislány.

- Nem, nem, csupán a szomszédos erdőből jöttem, hogy világot lássak és megismerjem az embereket. Fogalmam sincs, honnan tudhatom a nyelveteket, talán beütöttem a fejemet avagy napszúrást kaptam? Eddig csupán sünül beszéltem, de most egy szót sem tudok kinyögni a saját szavainkkal. Nem értem – vakargatta tanácstalanul a homlokát.

- Akár a legjobb barátok is lehetünk, ha akarod. Én szívesen megmutatok Neked mindent, amit csak szeretnél, s Te is mesélhetsz nekem az erdőről, az állatokról, a növényekről. Mit szólsz hozzá? Van kedved velem tartani? Lakhatnál a szobámban. Vagy a véndiófán álló titkos házikómban!

- Rendben, Veled tartok. – mosolyodott el végre Zöldsün, s hagyta, hogy Nanda felemelje. Erősen kellett kapaszkodnia a kislány hüvelykujjába, mikor az örömittas rohanásba kezdett a tó felé, hogy utolérje a többieket. Közben eszébe jutott Sünnagyi elbeszélése Pipacsréti Aprólábas Bláziusz Tódorról, mely szerint nagybácsikája is zöld tüskékkel született, s bizonyos sünfeletti képességekkel bírt.

Bejegyezte: Kriszta